Filmzene a konyhában

A minap történt meg velem, hogy egy gyerekkori jó barátom áthívott magához ünnepelni. Először furcsállottam, mert nem igazán értettem sem az ünneplés okát, sem azt, hogy miért nem lehet egy nyugalmas időpontot választani. Beletörődtem, hogy akkor ez most megtörténik, akár akarom, akár nem. Sokáig tartott, mire rászántam magam, de végül sikerült viszonylag gyorsan elkészülnöm és átérnem Pistához.

Tőle szokatlan módon minden ablak zárva volt, a redőnyök leengedve, és egy hatalmas adag cigaretta füst társaságában csendben ült a konyhában. A csend volt talán a legfurcsább. Akárhányszor találkoztunk eddig, a zene mindig szólt körülöttünk, ha pedig nem így történt volna, akkor tettünk arról, hogy ez így legyen. A zene szerves része az életünknek, főleg két zenész esetében, ennek tudatában már tényleg aggasztó volt a szokatlan, nyugodt állapot.

Mielőtt még eltemettem volna az egész délutánt és estét a képzeletemben, úrrá lettem a gondolataimon, és egy adag pozitív reménnyel a szívemben, helyet foglaltam a konyhaasztalnál, Pistával szemben. Elővettem két erős belga sört a kis női táskámból, (amit gyakran a férfiak nem is értenek, hogy hogyan lehetséges, hogy ilyen apró méretű táskában hogy található meg mégis minden, ami az élet legkülönbözőbb helyzeteiben szükségessé válhat) rágyújtottam én is egy kellemesen erős cigarettára, és nyugodt tempóban elkezdtem kifaggatni a kis pajtásomat.

Hamar kiderült, hogy az underground színtér Oscar-díj átadó gálájával kapcsolatban borult ki a bili. Pista egészen tini korától ír változatosabbnál változatosabb zenéket. Írt már mesefilmekhez, kis filmekhez, video játékokhoz, és persze egy-két nevesebb együttesnek is besegített, ha ők éppen kifogytak az ihletből. Ezen munkái során már találkozhatott a legkülönbözőbb emberekkel és bánásmódokkal egyaránt, de amit előző este tapasztalt, azt még a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna. Egy gyerekkori barátja, aki szintén zenész, csábította el a „gálára”. A rendezvény egy underground szórakozóhelyen került megszervezésre, egy magyar művész filmklub szervezésében. Semmi komolyra nem kell ezalatt gondolni, mindenki kényelmesen öltözve, sörözés közben nézhette, hallgathatta meg a jelölt művek bemutatóit. Mint már a helyszínen kiderült, Pista cimboráját szintén jelölték egy díjra, méghozzá a 2016-os év legjobb filmzenéje kategóriában. Pista nem is tudott arról, hogy készült volna a srácnak bármi érdemleges műve az elmúlt egy évben, így kíváncsian várta a fejleményeket. De amikor elérkezett a várva-várt mű, az én kedves barátomat olyan rettenetesen meglepte, hogy alig jutott szóhoz. A dolog pozitív oldala az volt, hogy a srác filmzenéje nyerte az első díjat, de az árnyoldal sokkal inkább meglepő. A zene ugyanis nem a barátja fejéből pattant ki, hanem az ő műve volt. Pár évvel korábbról, és néhány apróbb változtatással ugyan, de azt már egyből tudta, hogy ez nem lehet a véletlen műve. A döbbenettől meg sem nyikkant már a helyszínen, de hazafelé azért neki látott a vallatásnak.  A barátja állítása szerint ez az elejétől a végéig a saját kompozíciója, és egyáltalán nem emlékezett arra, hogy korábban Pista már dicsekedet volna ezzel.

Itt jöttem képbe én. Megmutatta az eredeti művet, és azt, ami most elnyerte a díjat és valóban nem volt hallható nagy különbség a két mű közt. Láttam szegény Pista arcán, hogy rosszul esik neki az árulás, és neki is szüksége lett volna arra az elismerésre, amit az ő tollával ékeskedő barátja kapott, közben pedig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett velük. Vergődött a kétségei közt, és ahogyan kávéfőzésbe és pakolásba kezdett a mérgelődései közepette, leszakadt a konyhabútor ajtaja. Szegénykémet nem erre tervezték, hogy bokszzsák helyett ő kapja a pofonokat. A kávéfőzést azonnal felfüggesztettük, főztem egy jó nyugtató teát, és nekiálltunk újra összeszerelni a konyhabútort.

Nagyon jó kis elfoglaltságnak bizonyult, bár közben nem világosodtunk meg azt illetően, hogy mi lenne az ideális megoldás a problémánkra. Viszont annak örültem, hogy a barátomat kicsit ki tudtam kapcsolni, és el tudtam terelni a gondolatait olyan problémáról, amit sajnos maximum az idő oldhat meg.